Sokan csak a legszélsőségesebb, legkiszámíthatatlanabb éghajlatként emlegetik a tajgát, míg másoknak ugyanerről a szintén tajgának nevezett hideg éghajlati öv növénytakarója ugrik be elsőre. A tajga mindkettőt jelenti, mint ahogy szorosan össze is függ e két dolog egymással. A tajgát hideg- mérsékelt övnek is szokás hívni.
A tajga éghajlat előfordulása, földrajzi behatárolása
Eurázsiában és Észak-Amerikában a mérsékelt égöv legészakibb részén hosszúak, hidegek a telek és rövidek, enyhék a nyarak. Annyira gyors és erőteljes a váltás a tél és a nyár között, hogy tulajdonképpen csak ezt a két évszakot különböztetjük meg. Ugyanakkor a tajga kifejezést gyakran alkalmazzuk a hideg éghajlati öv növénytakarójára és magának a hideg mérsékelt övnek az egyik alegységére is.
A tajga a világ legnagyobb szárazföldi életközössége; elterjedése cirkumpoláris, azaz a sarkkör körüli, a déli féltekéről teljesen hiányzik. Észak-Amerikában Kanada, Alaszka és az Amerikai Egyesült Államok bizonyos más részei tartoznak ide, Eurázsiában pedig Svédország, Finnország, Norvégia és Oroszország egyes részei (kiváltképp Szibéria); továbbá Észak-Kazahsztán és Japán északi része (Hokkaidó).
A tajga időjárási sajátosságai, csapadékmennyisége
Erre jellemzően a napsugarak hajlásszöge kicsi, a nappalok ezért kifejezetten rövidnek mondhatóak. Északi szegélyén helyenként többnapos éjszakák is előfordulnak. Az erősen lehűlő szárazföldek fölött a sarki anticiklonokhoz hasonló, nagy kiterjedésű, fagyos, magasnyomású légköri képződmények jönnek létre (grönlandi és szibériai anticiklon). Itt fordulnak elő az északi félteke legnagyobb hidegei (Ohmjakon (Kelet-Szibéria): –77,8 °C). A nyár rövid, de viszonylag meleg, ezért az évi közepes hőingadozás itt a legnagyobb a Földön (33-70 °C).
Az éves csapadékösszeg alapján jól elkülöníthető a tajga két típusa:
- a hideg-óceáni (csapadékosabb) és
- a hideg-kontinentális (szárazabb).
A csapadékhullás csúcsértéke a nyár elejére jut, de az évi 300-700 mm csapadék jelentős része hó, amelynek mennyisége a szárazföld belseje felé csökken. A kis párolgás miatt a 300 mm-es értékek is legalább közepes vízellátást biztosítanak.
Bár a csapadék viszonylag kevés, az éghajlat nedvesnek számít, mert a hideg miatt a párolgás is csekély. Azokon a helyeken, ahol az éves csapadék kevés, a tajgát a júliusi +15 °C-os hőmérséklet vonaltól délre a nyílt sztyepp fás területei válthatják fel, de a tajga általában eléri a júliusi +18 °C-os hőmérséklet vonalát is – olyan helyeken, ahol az éves csapadék még több (Távol-Kelet és Észak-Mandzsúria), a júliusi +20 °C-ost is. A melegebb területeken a tajga élővilága változatosabb, mint északon.
Tajga éghajlati diagramja
Balra: Alaszka, jobbra: Oroszország. Piros szín: átlagos maximum és minimum-hőmérséklet, kék: csapadék mennyisége
A tajga állatvilága
A tajga számos nagy testű növényevő emlősnek és kisebb rágcsálónak ad otthont. Ezek az állatok változatos módokon alkalmazkodtak a könyörtelen éghajlathoz életbemaradásuk miatt:
- egyes nagyobb testű emlős, mint például a medve, nyáron megfelelő súlyt szed magára, és télen hibernációszerű téli álomba merül.
- más állatok réteges bundát vagy tollazatot növesztenek, ezzel szigetelik magukat a hidegtől.
- számos madár télire melegebb éghajlatra vándorol (miután a rövid nyár gazdag rovarvilága megfogyatkozik).
Elterjedt a színalkalmazkodás a legtöbb emlős, illetve madár télire fehér bundát, tollazatot ölt (ez többnyire vastagabb, sűrűbb is). Az éghajlatnak köszönhetően a húsevő életmód szűkös energiát biztosít. A rágcsálókra vadásznak a kisebb ragadozó emlősök és a ragadozó madarak.
Rénszarvasok, farkasok, hiúzok, menyétfélék élnek főleg erre. A forró övezet eső- és monszunerdőin, erdős szavannáin kívül a tajga „őserdőiben” él a leggazdagabb, a legháborítatlanabb állatvilág.
A tajga, mint növényzet, a tajga növényzete
Az összességében hűvös, nedves éghajlat a szélsőségeket jól tűrő fenyőfajoknak kedvez. Az éghajlati öv természetes növénytakarója a tajga. Összetételét a luc-, jegenye-, vörös- és az erdei fenyő nemzetségeinek fajai határozzák meg. A lombhullató fákat nyír és nyár fajok képviselik.A zárt fenyvesek alatt a cserje- és gyepszint fejletlen, a mohaszint dús.
Mivel a tajga tűlevelű avartakarója a csapadékot könnyen átereszti, talaja erősen kilúgozott, fakószürke erdőtalaj (podzol). Képződése a hosszú tél miatt lassú, kilúgzási szintje vastag. A fenyőfajok mellett, gyakran nyír- és fűzfák is megjelennek.
A különböző földrészek tajgáin más-más fenyő-, nyír- és fűzfafajok fordulnak elő. Az erdeifenyő pl. Európában és Ázsiában is elterjedt, a lucfenyő viszont csak Európában honos. Ez utóbbi Európa legmagasabb fafaja. Elérheti a 70 m-es magasságot is. Sötétzöld színű tűlevelei 1-2,5 cm hosszúak, hegyesek, szúrósak. Érett tobozai 12-16 cm-esek, világosbarna színűek, lecsüngők. Értékes fája miatt sokfelé telepítik.
Csupán a szélsőséges klímát bíró, kevés tápanyagszükségletű növények élik túl ezen a helyen. Amelyik növény mégis megterem ezen a helyen, azok főleg a talajszinten maradnak – mohák, zuzmók rétege igen gazdag – vagy nagyon magasra nőnek – ilyenek a fenyőfélék, amiknek a lombkoronájuk nem engednek át sok fényt, így a cserjeszint és a gyepszint fejletlen a napfényhiány miatt.
A tajga talaja: a podzol
A tajga talajaiban többnyire kevés a tápanyag, a talaj nem termékeny. A talaj A szintje vékony, és a mérsékelt övi lombhullató erdőkben megszokottnál kevesebb benne a humusz. Ennek okai:
- az avar utánpótlása lassú (a tűlevelek több évig a fán maradnak);
- a hideg akadályozza a talajflóra életét, megnehezíti a tápanyagfelvételt,
- a viaszos tűlevelek lassan bomlanak le.
A lehullott levelek és mohák hosszú ideig maradhatnak az erdő talaján az éghajlatra jellemzően nedves, hűvös környezetben. Az örökzöld tűlevelek elsavanyítják a talajt, aminek fejlődésében meghatározó a kimosódás (kilúgozás) és az agyagásványok szétesése (podzolosodás). Az ilyen talajon leginkább zuzmók nőnek és néhány mohafaj. Mivel kevés benne a tápanyag, mezőgazdasági mondhatni teljesen alkalmatlan.